Nemrégiben tananyagok fejlesztésével volt szerencsénk foglalkozni, ami számos – korábban főleg az üzleti intelligencia és döntéstámogatás kapcsán alkalmazott – módszer és technológia bevezetésének lehetőségét tárta fel a mostani oktatási és képzési rendszerben. Érdekes volt, hogy az interaktív táblák terjedésével az interaktív, kép vagy videóorientált megoldások voltak a legmeghatározóbb, legvonzóbb választások – úgy is mondhatnám, erre volt most aktív kereslet.
Számunkra az interaktív tábla (lényegében egy olyan számítógép, amelyben az ember keze az egér a projektor által kivetített képernyőnek álcázott táblán) egy új segédeszköz, korábban személyesen nem volt “szerencsénk” találkozni vele, így kíváncsian vizsgáltuk a lehetőségeket. Arról nem szeretnék határozott véleményt mondani, hogy maga technológia mennyiben segít az oktatásban, mert erre kimerítő, számokkal alátámasztott tanulmányok sora áll rendelkezésre pro és kontra is, ugyanakkor az innováció, illetve az informatika szemszögéből a személyes (erősen szubjektív) benyomásomat a jelenlegi oktatási helyzetről, illetve a tananyagok használhatóságáról megosztom e helyütt másokkal is.
Valamikor régen, az idősebbnél is idősebb korosztály idejében a fő kommunikációs forrás a beszéd volt. Az emberek rengeteget beszéltek, meséltek, a történeteket kiszínezték, hosszasan magyaráztak az akár triviálisnak tűnő gondolatokat is. Aki az ókor vagy a skolasztika irodalomában járatos, az tapasztalhatta, hogy írásban, rengeteg példával, magyarázattal körítve, igen részletgazdagon fejtenek ki emberek egy-egy lényegi mondandót. De később, a romantika vagy a realizmus korában is hosszú-hosszú oldalakon keresztül fejtegettek olyan történeteket, amelynek cselekménytartalma nem sokkal több, mint ma egy mozielőzetesnek, igaz, akkoriban az emberek szerettek mondani is valamit. A kommunikációs technológia terjedésével a beszéd helyet egyre inkább a vizuális hatások veszik át – és itt nem csak a tévé vagy mozira gondolok, de bizony a megjelenés, a “píár”, a látszatok erősítése szintén ennek a része.
Az oktatásban ez leginkább úgy jelentkezett először, hogy a mondanivaló átalakult: a példák szépen lassan kiszorultak a tankönyvekből, csak a nyers szöveg, általában valami diagram, ábra, koordinátarendszer vagy formalizmus, illetve egyenletek túlburjánzása (ami megint csak kép!) jelent meg a szövegben. Erre szokták azt mondani oktatók, hogy a példák kidolgozására nem szokott idő maradni (tény, ez a legnehezebb része a tankönyvírásnak), illetve a formális módszer vegytiszta, így mindenki érti mi van leírva. Azt adott korszakban ez amúgy igaz is volt, hiszen rengeteg idő ment el az alapszintű oktatásban arra, hogy a valós élet formalizálását megtapasztalhassuk. Sőt, a felsőoktatásban is volt lehetőség arra, hogy elmélyedjen valaki annyira a témában, hogy a tapasztalható dolgokat még lássa az egyenletek mögött.
Csakhogy ez a 90-es évekre megváltozott. Részben a technológiai fejlődés és ebből kifolyólag a hirtelen tananyagkészítési elmaradottság, részben pedig a képzési rendszer átalakulása a magyarázatot kiszorította, megjelent a képletimádat: írd, helyettesítsd, számold. Tovább fokozta a problémákat, hogy a feleltetés, amely örök problémaforrás a diák és (erről kevés szó esik, de trauma) a tanár életében is, szépen lassan kiszorul az oktatásból. A kép magával ragadó, könnyű megtanulni, hiszen a vizuális memória sokszor hatékonyabb az emberi agyban, mint a fogalmi. A számonkérés egy jelentős része pedig éppen a képi jellegű információk visszakeresését támogatja (évszám, képlet, térkép, kotta, illusztrációk, nevek). Apránként egjelent egy markáns tanulóréteg, amelyik tudta, mit kell alkalmazni és mire (limitált környezetben – pl. a trigonometria témakörben nyilván nem kellett használni egy kémiai egyenletet), de már nem is vette a fáradtságot, hogy megértse a képletek vagy képek mögötti tartalmat. A jelenségnek tipikus esete, amikor valaki a példák sorát mint kliséket tanulja be, humán tárgyak esetében a szöveget betűszerint betanulja, és nem a tananyag megértésére fókuszál – így minden váratlan feladat meglepetésként éri, leblokkol, felhasználható tudása nullává válik. Az általam megkérdezett egyetemi diákok egy jelentős része ilyen módszerrel tanul, miközben a vizsgákon nem tud teljesíteni (hacsak pont ugyanazon vagy nagyon hasonló feladatokat nem kapja). Megjelent és akár felsőfokú végzettséggel is rendelkezhet ez a ma már számottevő méretű lényegében funkcionális analfabéta réteg (bár tudom, a fogalom nem pontosan fedi a leírt jelenséget).
Az ipari vagy üzleti közeg, főleg a döntéshozók tudata, hasonlóan beszűkült, amikor az információrobbanás következtében hirtelen nagyon sok tényezőt kellett vagy kellett volna mérlegelnie, de ennek feldolgozására adott esetben képtelennek mutatkozott. Az idősebb generáció technológiai tudásának nagyon gyors leértékelődése és elmaradása pl. képzések, támpontok, nyelvismeret, források híján, a fiatal menedzserek korszakában (a 90-es évek elején), a tapasztalat, a mögöttes tudás hiánya pótcselekvést hívott elő: megjelent az ipari szintű riportolás, a grafikon és képgyártás. Ezt ma üzleti intelligenciának nevezzük, ami voltaképpen arról szól, hogy nagyon nagy (akár több terabájtos) adatokból egy fóliára megjeleníthető képi információt (grafikon, táblázat, kulcsszó halmaz) varázsoljunk. Lásd “egy kép többet ér ezer szónál”. Az igazi csavar ebben az, hogy ezek a vizualizációs megoldások nem csak a technológiai tudás hiányát tudják elfedni, de a számok mögötti valóság (ember, munka, környezet, jog, tradíció) is jelentősen, pár tényezőre egyszerűsödik, legalábbis papíron. Azaz a tudásdeficitet a képek pótolják és elfedik, ráadásul nagyon gyorsan. Sokszor viszont szépséghiba, hogy a képekbe sokszor bele lehet olyat is, ami nincs ott, ezért sok kontrollképre (riportokra) van szükség. Tapasztalatból mondhatom, hogy egy jó kommunikációs készséggel rendelkező személy egy jól összerakott riportból bármikor olyan előadást tud nyújtani, mintha értene is hozzá. Nem véletlen, hogy a legtöbb használati útmutató ma már inkább képregény, mint leírás.
Ha az iparban megjelent, akkor a képzésben is meg kellett jelenjen, így elsőként a felsőoktatás vette át a módszert: megjelent a diakorszak (slide age). Az egyes fóliák vagy diák ma már kifejezetten a tankönyveket pótolják, nem “fárasztva” a hallgatókat azzal, hogy összefoglalják a művet. A diasorból aztán a hallgatók fogalmi hálót szerkesztenek maguknak, ahol az egyes fogalmakat összerendelik a fejükben vélt vagy valós kapcsolatok mentén. Általában nem sikerül eltalálni a valós kapcsolatot, hiszen az vagy szóban hangzik el, leírásra sosem kerül, vagy rosszabb esetben a hallgató önkényesen próbálja összerendelni a fogalmakat, amikor és ahol ennek éppen szükségét érzi. Tulajdonképpen a módszer egyfajta párosítási gyakorlattá alakul át, ahol egy-egy fogalom, ábra, képlet, vers, szöveg egy másikhoz rendelődik. A jelenség tünete, hogy az illető az érzéseire jobban hagyatkozik minden esetben, mint a logikai gondolkodásra. Olykor az is jellemzi, hogy minden olyan fogalmat leír (jellemzően rossz helyesírással), amely a tárgyhoz esetleg köthető – mondván, majd az előadó, tanár kiválogatja magának a szükséges kulcsfogalmakat. Tipikus formája e tanulásnak az is, hogy a tanult tananyag sosem áll össze egy rendszerré, a cél legtöbb esetben csak annyi, hogy a vizsga/dolgozat napjára a fogalmak valamilyen bizonytalan formában, de összeálljanak. A tanult anyag a vizsga/dolgozat után 2-3 nappal már köddé válik, a fogalmi háló helyét más, fontosabb “tákolmány” veszi át. E korszak kiforrott, letisztult utódja a Twitter is.
Az új, korszerű elemek ma már interaktívak is. A látvány ma már teljesen kiszorítja a tartalmat, a fő jelszóvá pedig az élményszerű tanulás vált (de a tanulás helyére bármit be lehetne helyettesíteni: tévézés, vásárlás, vezetés stb.). Természetesen, értem a gondolat pozitív tartalmát is, ugyanakkor a gyakorlatban inkább azt látom, hallom, tapasztalom, hogy az élmény vizuális lenyűgözésről szól, a tartalom pedig elveszett valahol. Sikerült egy diasort egyetlen mozgó, interaktív kis valamiben összezárni, miközben a valódi tartalom soha, senkinek nem lesz kimondva, elmagyarázva, megjelenítve. Mit is csinálunk most? Lényegében készen kapott “festményeken” keresztül mutatunk be egy témát, és elvárjuk a kor tanulójától, hogy ebből megértse a keletkezés formáit, kontextusát, összefüggéseit, amit mi tömörítettünk össze jól-rosszul, miközben egyre kevesebbet beszélünk vele és egyre jobban magára hagyjuk a tanulási folyamat során. Ilyen szolgáltatási csoport ma még – a játékok világát leszámítva – nem létezik, de biztos vagyok benne, hogy ez már csak idő kérdése.
Ez informatikai szemmel, illetve az innovációt középpontba helyezve a vázolt tendenciák elfogadhatatlanok. Egyrészt azért, mert az informatika mint tudomány, az információközlés, -értés, -feldolgozás, -továbbítás és -megjelenítés témaköreivel foglalkozik, amelyből a kommunikáció a tartó pillér. Fogalmilag pontos, tiszta világképen nyugvó kommunikáció hiányában az informatikai rendszer több bajt, mint hasznot hozhat csak. Elég, ha valaki egy gépileg fordított szoftvert használat közben, vagy egy fejlesztő vezérelt képernyőtervet megnéz. Az innováció oldaláról nézve pedig az emberi gondolkodásnak az alappillére, hogy a szöveg feldolgozása során fogalmilag jól körülhatárolt képi formák jelenjenek meg az agyunkban, és ezek között ad hoc kapcsolatok jöjjenek létre (nem összekeverendő a fenti esettel, amikor a fogalmak határai nem ismertek és a vizualizáció, a dián való megjelenés helye teremti meg a kapcsolatot közöttük). Ezek az egyedi elváltozások ösztönöznek minket új dolgok felfedezésére, pontosabban ún. fogalmi asszociációk kipróbálására más területeken (ismert, tapasztalatszerzés során tanult dolgok használata fogalmilag teljesen eltérő környezetben). A készen kapott “képek” esetében ez viszont egyszer és mindenkorra eltűnik. Jó példa erre, ahogyan gyerekek a fejből mondott és a videó alapú meséket kezelik. Előbbi esetében az élmény érzelmi vonulata, a kreatív alkotás iránti vágy fokozódik, míg az utóbbi esetben a követés, a megfelelés, a “visszamondás” lesz a fő jellemző. Előbbi gyerek – gyakori hasonló impulzusok esetén – kreatív (érzelmi intelligenciában gazdag), és társai által kirekesztett (az aktuális beszédtémát tekintve elmaradott) lesz, míg az utóbbi problémákban gazdag, közönségkedvenc gyerek lesz.
Eljött az idő, hogy visszatérjünk az alapokhoz, de legalábbis gondoljuk újra lehetőségeket annak érdekében, hogy az X, Y vagy Z generáció esetleges “elkallódása” után, végre a kifinomult, összetett, többszempontú gondolkodás jellemezze a jövő nemzedéket.